y az istenit, hogy ez a lépcső ilyen szűk, úgy beleszédültünk a csigalépcső ívébe. Meg az iramba.
Mögöttünk ezernyi kínai meg japi, akik igencsak toltak felfelé bennünket a lépcsőn - hiszen még mindannyiuknak szüksége volt napi betevő vé-betű-mutogatásukra. 
Ha Róma felett, akkor ott. Visszafordulni még akkor sem lehetett volna, ha hirtelen megjelenik maga a névadó, vagy -stílszerűen - neadjisten...Isten. Szörnyű tömegnyomor volt, mintha csak egy új Media Markt nyílt volna Pesten. Azért annyi ember nem volt egyben, mint egy magyar miniszterelnök-jelölésen, de azért mégis.Mivel ez nem következett be, s egy árva Szűz Mária jelenése sem volt benne a pár eurós belépőjegyben, felértünk.
Afféle kelet-európai csóró zsidókként, akik először látják Jeruzsálemet, rácsodálkoztunk a milliónyi mozaikra, tényleg szép munka. Nem csak Michelangelo volt megszállott, annyi szent.
Mélyebb vallással megáldott (és még itt is poénkodik a szemét!) olvasóim kedvének eleget téve abbahagyom a klerikális viccelődést, bár meg kell mondjam őszintén: nehéz egy ilyen ingergazdag környezet után.És kint, a kupola szélén a klasszikus Esztergom-fíling, jó, hát Tatabánya nem látszik, de a havas hegyek igen. S miközben alacsonyan szálltak a v-betűk, néha mi is odafértünk a látványhoz: lenyűgöző. Csakis Demszky Gábor tekinthet le szeretett városára imígyen, mint
ahogy mi Rómára, az örökre, a megismételhetetlenre, az amerikai kocaturisták iparjellegű kihasználójára.
És akkor eljött az este. És akkor kibumliztunk a repülőtérre, hogy felüljünk a moszkvai gépre. És akkor még nem tudtuk, hogy elbúcsúzhatunk a mediterrán napfénytől, a gyönyörű(nek mondott) olasz jányoktól.
Azért, hogy ismét érezzük az igazi szocialista szigor laktanya-jellegű vendégszeretét.
Folyt.köv.
